Ipoly

Ipoly

Petrovics Roxána Honszerelem című pályázatra beküldött írása

Ipoly

Nincsen szebb, mint Balassagyarmat sápadt útjai, amelyet az Ipoly határol le Szlovákiától. Az egyetlen hely számomra, ahol az emberek nem csak dolgoznak, hanem gyönyörködnek is a táj szépségében.

 

Ilyenkor hajnaltájt még ürességtől kongnak az utcák, s szinte hallani az apró tündérek hamvas hangján megszólalt reggeli muzsikát, mellyel a Napot kívánják felébreszteni. Kissé öregurasan, de előbújik pihe-puha felhőpaplanjából, s ébreszti simogatva az emberiséget.
A templom irgalmas csendjébe pontosan hatodik órájában csendül fel a harang zúgva, első ízben csak finoman kóstolgatja a levegő friss kenyér illatát, majd erővel inti a világot (Gyarmatot) „Kelj föl, ember!”
Az Ipoly is, mint az ember, kiszámíthatatlan, csökönyös kis jószág. Míg a tündérek, koboldok játszanak, addig a lusta folyó víg álmát kívánja aludni. (Gondoljunk csak bele, hisz mi emberek is így működünk. Az életerővel teli gyerekek a „koboldok” már hajnaltájt, már akkor is ébren figyelik a hazautazó, ágyba fekvő csillagokat. S mi felnőttek álmunk naiv szendergését élvezzük, ahelyett, hogy búcsúznánk már végre az éjtől.)
Az ember már a folyóparton sétál ecsettel, vászonnal, melyet hóna alatt szorongat. Hangtalan szóval üdvözli a „hölgyet”. Engedélyét kéri, hogy friss harmatos partján elidőzhessék, elmerenghessék az életről, a szépségről. A hölgy sejtelmes mosollyal fogadja fiatalúr közeledését. Bájosan elcsevegnek. Az Ipoly folyó teljes valójában egy ”igazi nő”: szeszélyes, bájos, csábító, hullámzó kedélye egyszerre elvarázsol, rabul ejt, gyötör, kínoz is. Mert miután rabul ejtett, s megigézett, dühösen támad a szél, s a vihar felkerekedik csapkod,zihál,fujtat. Elönti záporos könnyeivel a városokat, a falvakat, mezőket, tanyákat. Szegény ember, s asszony sírásával itatja teli keszkenőjét, ha jő az Ipoly. Kiönt, de aztán új életet is ad és reményt.
Dacos dívaként szónokol saját igaza mellett, láthatod már, ily szép ez a vidék. Csupa kegyelem szelídség és legszebb tükre is csak az Ipolynak van. Mely lelked legapróbb darabkáit is képes megmutatni, azokat a tudat alatti emlékeket, melyeket úgy hitted már régen elvesztettél. Az ő emlékei:”karcsú volt ám, s fiatal a lány, szép sudár alkat. Daliás festők”kik szóval festik képeiket és eszközük nem ecset, hanem a penna s vászon helyiben is az üres papirost használják, ők jártak az akkor még ifjú ”leányhoz”menedékül. Sokszor bujdosásból máskor keserűségből, szerelemnek mindkét ízitől elbujdostak.
Honvágytól, a világtól. Az Ipoly menedéket adott a leánynak, s a fiúnak egyaránt . Segítette a fiút míg férfivé vált,majd aggastyán lett. Szolgálta a leányt míg nő lett, s asszony. Bírálta a bűnöst,igazsággal, s kegyelemmel védte az igazat míg élt, s tán,még holtában is. S most ennyi év után is itt van, szolgál , bár természete még most is dacos. Sokszor tán míg akarattal teli is, de jó szándékú ez a ”hölgy” legbelül. Fodrozódó lágy habjai mélyén még mindig ugyanaz a naiv, s szeleburdi kis ”hajadon” élettel teli leányka maradt.
Azóta már sok-sok éves annak, hogy az a fiatal költő belészeretett, s a ”hajadon” folyó a „világot adta” a ”festőnek”.
Kérdés csak az, hogy mi gyarló emberek, hagyjuk-e szép magyar hazánkat szép folyóinkat élni? Lenne- e szívünk ezt a „hölgyet”, aki már sok éve itt él közöttünk, a költő múzsáját, szerelmét elpusztítani. Ha lenne nem érdemeljük meg, az álmait, vágyait, szerelmeit, csalódásait, titkait. Óvjuk, védelmezzük őt, hogy átadhassa emlékeit, kitárja szívét, s szeressük őt, hogy viszont szerethessen.
„Mert ennyi csak mi tudható: szeretni kell, és szeretve lenni jó.”

Joomla School Templates by Joomlashack